Reggel 6-kor indultunk minibusszal 9-en (+2 ausztrál és 5 amerikai srác) Janshanling-ba (50Y belépő). Innen akarunk 10 km-t kb. 3 óra alatt Simatai-ba kirándulni végig a Kínai Nagy-falon. Rövid időjárás jelentés: napsütés, napsütés, napsütés (itt már szmog nélkül) = 32 fok
A vezetőnk elkísért minket a parkolótól a falig (hamis idegenvezető igazolványával – nem is az ő képe volt rajta, de Kínában ugyan ez kit zavar). Itt aztán mondta (illetve inkább úgy mondom, hogy azt értettük, hogy azt próbálja mondani), hogy majd a 21-es számú toronynál Simataiban vár ránk, ő nem jön velünk. De hát, ugye ha a „Come on“ und „Yes“ –nél többre nem telik az angol tudásból, akkor a megértetés elég nehézséges lehet… Így aztán elindultunk az idegenvezető nélkül, ami úgyis nevetségesen hangzik, mert egy falon ugye ki tudna eltévedni.
Ha valaki azt hiszi, hogy a Kínai Nagy-falon sétál az ember, akkor marha nagyot téved. Ugyanis a fal nem más, mint egy hatalmas lépcsőépítmény, állandóan lépcsőn le és lépcsőn föl mászunk (néhány helyen szó szerint négykézláb mászunk fölfelé!). Ez a része a falnak, ahol mi kirándultunk egy relatív nyugodt szakasz, nem sok turistát hoznak ki ide erre a megerőltető, 2.túrára, – a legtöbbjüket Badalingba viszik. Innivalót és souvenir-t szünet nélkül lehet venni a falon a mongol asszonyoktól. Alig lehet tenni egy lépést anélkül, hogy ne szólítanának meg bennünket. Először feltűnés nélkül követnek, aztán kérdeznek honnan jöttünk, úgy tesznek, mintha ők is turisták lennének. De egyszer csak kinyitják a hátizsákjukat és feltétlenül neked akarják eladni az egész tartalmát. Nekik ez a megélhetés.
Kb. 3 óra elteltével érkeztünk meg Simataiba. Ezt onnan tudtuk, hogy hirtelen egy jegyszedő állt előttünk és vagy látni akarta a jegyünket erre a szakaszra, vagy meg kellett, hogy vegyük tőle (40Y). Hol a vezetőnk? Hisz kifizettük a jegyeket előre, és ő azt mondta itt a szakasz másik végén vár ránk. Kb. 15 perc várakozás és kupaktanács után fizettünk és mentünk tovább. (Kíváncsian várva, hogy mit szól majd a hostel ehhez…).
A legutolsó toronynál ült a guide és lebegtette az idióta zászlóját. Egy “Yes”-szel rábólintott, hogy majd visszakapjuk a kifizetett belépőt. A szakasz legvégén volt egy függőhíd egy folyó fölött – olyan érzés volt átmenni rajta, mintha részegek lettünk volna. Itt is 5Y-t kellett fizetni – a vezető megint csak hülyén lesett, de fizetett. Egyértelmű volt, hogy most volt itt először. A területről kiérve felkínálta a lehetőséget, hogy aki akar az egy függődróton lecsúszva a folyó fölött juthat le a parkolóig, ugyanis ez pont 40Y-ba került. Jan kipróbálta, neki nagyon nagy élmény volt, én inkább legyalogoltam a hátizsákokkal és visszakaptam a 40Y-t. Lefelé menet láttam, hogy a vezető is a dróton csúszott le. Elkezdtem számolni: 9-en vagyunk, 100-at fizettünk a belépőkre, de tulajdonképpen csak 95Y-ba kerültek. Vagyis maradt neki zsebre 9 X 5 = 45Y. Én úgy saccolom, hogy ez nekik olyan mint nekünk 45 euro, szóval azért mégis csak egy összeg, és akkor ebből így meg tudta engedni magának a lecsúszást. De nem akartam tovább gondolkozni, mert éhes voltam, irány az ebéd, amihez még 1 km-t gyalogolnunk kellett.
Egy családi ház szerű volt asztalokkal körbevéve. Egy szobába vezettek minket, ahol ezek a tipikus kínai asztalok a forgatható kerek lappal a közepén álltak. Jött a háziasszony és kérdezte, hogy iszunk-e sört. Utazásaim során már tapasztaltam, hogy jobb a dolgokat előre tisztázni, így kérdeztem, hogy egy ital is benne foglaltatik-e az ebédünkben? A vezető felemelte a hüvelykujját és mondta: “Yes, okay”. Úgy legyen. Kaja előtt kimentem kezet mosni a “mosdóba”, ami az udvaron lévő kerti csap volt. Mellette egy vödörben halmozódtak a csirkebelsőségek – megnyugodtam, legalább tudom, hogy ezt nem szolgálják fel 🙂 Hozták a különböző finomságokat (spenót, mangold, chiliscsirke, tofu stb.). Úgy, mint ahogy Kínában szokás, az emberek közösen rendelnek és mindenki ehet minden ételből. Egyszer csak mikor már a végén jártunk, a sarokban fekvő vezető srác felkiáltására lettünk figyelmesek: “Get in the car!” 🙂 Aha, szóval amerikai-action-filmekből tanul angolul…Amikor felálltunk és menni készültünk jött a háziasszony és 5Y-t akart az italokért kasszírozni. Néztünk a vezetőnkre, mondtuk, hogy azt állította, benne van az ebédben. Szerencsére az amerikaiak is azon a véleményen voltak, mint mi: nem hagyjuk magunkat átverni, és beültünk a buszba. Kezdődött a kiabálás, telefonálás, értetlenkedés, de 15 perc után csak elindultunk vissza Pekingbe. Számomra el volt intézve a dolog: 5Y-nal többet fizettünk a belépőkért mint kellett, abból most ki lett fizetve az ital. Az amerikai srácok nem hagyták annyiban, és a recepción panaszkodtak, hogy tulajdonképpen semmiféle idegenvezetést nem kaptunk, miért fizettük a 240Y-t fejenként – a 1,5 órás kocsiútért biztos nem a 0,60Y/liter benzinárnál.
Így aztán másnap reggeltől a hostel falán a túraplakát ki lett javítva, és aznaptól fogva már nem “travel guide” (idegenvezető) hanem “chinese speaking safety guide” (kínaiul beszélő biztonsági kisérő) volt írva 🙂
Jutalomként elmentünk megmasszíroztatni a lábunkat. Kína híres ugye a reflex zónás lábmasszázsról és 35Y 40 percért szinte ajándék. (Aranyos, ahogy nem tudják kimondani azokat a szavakat, amik mássalhangzóra végződnek. Így „foot massage” helyett mindig „foote massage”-t mondtak). Ez volt az első ilyen élményem, és én inkább fájdalmas, de hatásosként sorolnám be. Itt nem simogatnak, hanem tudatosan bizonyos reflexpontokat nyomkodnak, ill. ütnek és masszíroznak. De a 3.-4. masszázs után már nem olyan érzékeny az ember, és a fájdalom is elmarad.
Még valamit tanultunk aznap este: soha ne rendelj angol nyelvű étlapból – az árak sokkal magasabbak, mint a kínaiban. Amikor ezt észrevettem a szomszéd asztalnál, kértem a kínai étlapot, de a nő nem akarta ideadni, kézzel-lábbal ellenkezett. Ha nem rendeltünk volna addigra, akkor ez lett volna a pillanat, amikor felállunk és továbbállunk, mert léteznek még más étkezdék is, ahol nem feltétlenül vágnak át ill. próbálnak kihasználni.
