Wir kamen kurz vor 8 Uhr früh in Posadas an, und fragten uns durch, mit welchem öffentlichen Bus wir zur Zentrale kommen – es beduetete weitere 45 Minuten dann bis wir mit unseren Rucksäcken im Hostel (Vuela El Pez) ankamen. Für die erste Nacht nahmen wir ein Twin-Zimmer damit wir unsere Rucksäcke mal wieder sortieren können, aber für die zweite Nacht mussten wir wieder ins Dorm. 14 Euro für das Gemeinschaftszimmer war endeutig günstiger als 22 Euro für das private Zimmer – tja, hier findet man definitiv nicht mehr die Preise wie in Asien, und wir sind gezwungen in Argentinien und in Brasilien in Dorms zu schlafen. Die gute Nachricht war, dass wir uns wieder auf T-Shirt ausziehen konnten, es waren 25 Grad – komisch, dass uns nur 1000km von Buenos Aires und dem Winter trennten.
Warum sind wir eigentlich hier? In der Gegend befanden sich viele christliche Missionen, welche die Aufgabe hatten, den Indios Feldbau, Handwerk und natürlich auch die christlichen Werte näher zu bringen. Heute findet man hier nur noch die Ruinen der Missionen, erhält aber trotzdem ein ganz gutes Bild, was damals passiert ist. Unser Reiseführer sprach dabei von „Reduktionen“, d.h. für den Feldbau wurde der Urwald gerodet und Platz für Felder gemacht. Es ist allerdings umstritten, ob dieses Unternehmen der Jesuiten positiv oder negativ war. Allerdings wurde es von der Regierung nicht gerne gesehen und wurden vor 200 Jahren wieder zerstört.
Erste Station war Trinidad in Paraguay. Posadas (Argentinien) und Encarnación (Paraguay) werden durch den Fluß Paraná getrennt und durch eine Brücke verbunden. Es hat uns ca. 1 Std. gekostet von einem Land ins andere zu kommen… war gar nicht so kompliziert:
– man nehme einen Bus mit Aufschrift Posadas – Encarnación
– man behalte sein Fahrticket
– man steige an der argentinischen Grenzstelle aus und bringe die Grenzbeamten zur Verzweiflung mit der Suche nach dem letzten Eintrittstempel 🙂
– man bekommt einen neuen argentinischen Austrittsstempel – das ist unser 3. (wir werden hoffentlich 5 insgesamt haben)
– man warte, denn der ursprüngliche Bus ist bereits weggefahren
– man fahre mit dem nächsten Bus über die Brücke
– man steige auf der anderen Seite wieder aus
– man lässt sich von den Behörden in Paraguay registrieren und bekommt einen Einreisestempel
– man warte wieder auf den nächsten Bus
– man fahre bis zum Ortszentrum von Encarnación
… und Rückwärts das gleiche Spiel.
Von Encarnación waren wir sofort begeistert – ein nettes Städtchen mit Frühlingsstimmung. Wir stiegen hier wieder in einen anderen Bus und fuhren eine halbe Stunde nach Trinidad. Die Busse waren hier in viel schlechterem Zustand wie in Argentinien. Aber die Landschaft und die Leute strahlten irgendwie eine Ruhe aus. Die Ruinen der Mission in Trinidad war eine sehr gepflegte Anlage, mit sehr wenig Touristen, sehr schönen Gravuren in den Ziegelsteinen und fantastischem Wetter. Wir liefen lange über die Anlage, bestiegen das Türmchen und bekamen so einen wundervollen Überblick über die Anlage.
Wir aßen in der Nähe der Busstation Empanadas – Nationalgericht in Südamerika. Teigtaschen mit verschiedenen Füllungen – Haupternährungsmittel für uns in den nächsten Wochen – bezahlbar und sättigt. Ansonsten kann man in ganz Argentinien sonst nur Pizza essen.
Ich wusste, dass wir das gute, gesunde asiatische Essen nachweinen würden…
Reggel 8 körül érkeztünk meg Posadas-ba, ahol először körbekérdezgettük az embereket, hogy melyik busszal is jutunk be a buszpályaudvarról a belvárosba. 45 perccel később meg is érkeztünk a Vuela El Pez Hostelbe, ahol kivételesen egy kétágyas szobát vettünk ki, hogy át tudjuk rendezni a hátizsákunk tartalmát. Másnap éjre megint dormba költöztünk, mert 22 Euro helyett csak 15 Euroba került. Hát ez egyértelműen már nem ázsiai árkategória sehol, így Argentínában és Brazíliában kénytelenek leszünk mindig közösségi hálóban aludni. A jó hír az volt, hogy végre megint levetkőzhettünk pólóra, mert 25 fok meleg volt – furcsa, hogy csak 1000 km választott el minket a buenos airesi téltől.
Miért is vagyunk itt Posadasban? Mert a környéken az 1600-as évek végén több jezsuita missziót (u.n. redukciót) alapítottak. A szerzetesek itt tanították a helybéli guarani indiánoknak a földművelést, a kézművességet és természetesn próbálták megtéríteni őket. Azonban a missziók „sikere“ megrémítette a paraguayi kormányt és azok leromboltatták a missziókat.
Tehát, ahogy megérkeztünk már indultunk is, hogy megnézzük a missziót Trinidadban. Trinidad azonban nem Argentínában, hanem Paraguayban van, így először azt hittem bonyolult lesz odajutni, de nem is volt nagyon:
– Posadasban fel kell szállni egy buszra Posadas-Encarnación felirattal. Posadas, ugye egy argentín város és a Paraná folyó választja el Paraguaytól, ahol Encarnación városa található. A kettőt híd köti össze.
– a busszal el kell menni az argentin határig,
– itt ki kell szállni és az útlevelet lepecsételtetni.
– A kicsit tanácstalan határőrnek segítenünk kellett, hogy a sok argentin ki- és belépő pecsét közt megtalálja a helyeset és mellé tudja ütni az újat (ez a 3. kilépésünk és valószínűleg 5 lesz),
– az épület előtt várni kell a következő buszra, mert a miénk közben elment.
– A következő busszal át kell kelni a hídon,
– a másik oldalon megint kiszállás és az útlevelek lepecsételtetése a paraguayi oldalon.
– Megint várni kell a következő buszra,
– a buszról Encarnación belvárosában kell kiszállni.
– Keresni kell egy pénz automatát és guaranit felvenni,
– majd a buszpályaudvaron újra egy buszra felszállni, ami Trinidad felé megy. No, csak ennyi az egész…..
A buszon aztán a többi utas segít, hogy hol kell pontosan leszállni – mert ugye buszmegállók nem nagyon léteznek, mi csak azt tudtuk, hogy kb. 40 perc az út. Aztán már mindenki mutatta, hogy hol kell leszállni a romokhoz, és hogy merre kell még 400 métert a bejáratig gyalogolni. Mellékesen a buszok itt azért láthatóan öregebbek, azért ez jóval szegényebb ország, mint Argentína. De a táj és az emberek valahogy nyugalmat árasztottak.
Trinidad romjai szépek voltak, szinte csak mi voltunk ott, élveztük a napsütést és a környéket.
Encarnaciónban visszaérve egy kis falatozóban ettünk Empanadas-t. Ez egy dél-amerikai nemzeti étel, minden országban van: töltött tésztatáska. Ezen fogunk élni a következő hetekben, mert ezt meg lehet fizetni és laktat is. Meg egyébként is csak pizzát lehet mindenhol kapni. No és még valamit árulnak mindenütt, a chipa-t: A másik jellegzetes észak-argentin étel (kiejtve csipa), ami kifliszerű, a tésztája olyan, mint a mamám tepertőspogácsája, de még sajt is van benne. Tudtam, hogy vissza fogjuk majd sírni a finom, egészséges ázsiai ételeket…
Fotos
