Gleich den nächsten Tag nach unserer Fahrradtour mussten wir kurz vor 3 Uhr aufstehen und den nächsten Bus Richtung Inle Lake nehmen (10.500K). Diesmal stand uns die härteste Etappe bevor: 10 Stunden Minibus, ohne Klimaanlage. Wir hatten aber Glück und der Großteil der Passagiere bestand aus Touristen, die sich gleichmäßig im Bus verteilten. Großes Gedränge gab es nicht und auch das Wetter verschonte uns, die Bewölkung hielt hartnäckig. Aber der Staub und die Abgase der Laster war fast unerträglich. Es gibt übrigens kaum Tankstellen im Land. Am Straßenrand werden von Privatleuten aus Plastikflaschen oder Kanister Treibstoff verkauft. Als wir an der Abzweigung Richtung Inle Lake ankamen teilten wir (wir und ein Engläder und ein Norweger) ein Pickup-Taxi nach Nyaung Shwe. Beim Eingang des Dorfes wird hier wieder Eintritt von 5$ fällig. Auch wenn wir uns auf das Aquarius und das Teakwood verteilten, machten wir alle Touren die nächsten Tage zusammen – geteilte Kosten sind halt doch besser.
Den restlichen Nachmittag fragten wir, was eine Bootstour auf dem Inle Lake kostet. Die Preise schwankten zwischen 12.000 und 20.000 Kyats. Wir hatten zwei Kriterien: wir wollten keine Shops besuchen und wir wollten Inthein sehen. Deshalb entschieden wie uns für die teuerste Variante, was sich später als sehr günstig herausstellte, weil die preisgünstigen Touren meist an jedem Shop Halt machen. Wir besuchten hingegen den lokalen Markt, einen Schmied, eine Weberei, die Schirmherstellung für Papierschirme, Zigarrendreher und eine Organisation, wo die Minderheit, die Langhalsfrauen arbeiteten (ihr Hals wird durch schwere Ringe seit der Kindheit langgezogen). Wir empfinden solche „zur Schau Stellung“ eher unangenehm, als wären wir im Zoo. Zum Schluß kam Inthein – einen entlegenen Ort mit vielen halb verfallenen Stupas. Mir hat dieser Ort besonders gefallen – die kleinen alten Steinstupas waren teilweise total zugewachsen, Bäume wuchsen in deren Inneres. Man fühlte sich, als wäre man der erste Besucher hier. Es gab aber schon einige Teile, die durch ausländische Spenden freigelegt und restauriert wurden. Zum Abschluss folgte dann noch das Jumping Cat Monastery – die Katzen sprangen zwar nicht sonderlich hoch, aber trotzdem war es erstaunlich, dass man auch Katzen dressieren kann. Zwischendurch gab es immer wieder herrliche Ausblicke auf den See, der mit seinen Fischern interessante Motive zum Fotografieren ergab. Es war schon ein langer Traum von mir hierher zu kommen, und die ruhige Ausstrahlung dieses Sees zu genießen – ich wurde nicht enttäuscht. Der See ist kristallklar und sauber und überall sieht man die Fischer mit ihren Holzbooten, wie sie ihre Netze aus dem Wasser ziehen und zwischendurch mit ihrem Bein paddeln. Nur hier gibt es sie. Interessant waren noch die Floating Garden – hier wurden Beete im Wasser angelegt und meistens werden Tomaten gezüchtet. Viele Schilder weisen drauf hin, dass man mit Pestiziden vorsichtig umgehen sollte – im Laden dagegen werden riesige Säcke Chemikalen verkauft…
Am zweiten Tag liehen wir uns Fahrräder für 1000 Kyats aus und fuhren zuerst zu einer Höhle. Wie es sich herausstellte, gab es zwei Höhlen und in beiden lebten zumindest teilweise buddhistische Mönche. Wir wurden von einem sehr freundlichen Mönch herumgeführt, der sich erstmal gewundert hatte, wie wir von den Höhlen erfahren hatten, aber uns mit seinem gebrochenen Englisch versuchte, alles zu erklären. In der ersten Höhle lebte ein Mönch in fast völliger Dunkelheit um zu meditieren. Im Licht der zwei Kerzen konnten man ihn kaum sehen. Die zweite Höhle war etwas weitläufiger mit vielen Abzweigungen, Tropfsteinen und Fledermäusen (ab diesem Moment bin ich nicht mehr so tief in die Dunkelheit rein), die sehr schnell enger wurden. Auch dort gab es einen Platz zur Meditation, der auch von Bewohnern des Dorfes aufgesucht wurde. Es war ein magisches Erlebnis, die anderen Mönche waren auch sehr freundlich. Im Dorf gab es auch eine kleine Schule, wo wir kurz beim Unterricht zugucken konnten. (Schulpflicht besteht 5-10 jährige)
Von dort aus traten wir unsere eigentlich Radtour an. Wir fuhren bis ca. zur Hälfte des Sees (12km) zum Dorf Maing Thouk zwischen Rohrzucker-Plantagen und andere Felder. Im Dorf aßen wir Kartoffelsamosas (Teigtaschen) und verhandelten mit einigen Motorbootbesitzern. Es gab hier eine lange Holzbrücke zu einem kleinen Dorf umgeben mit grünen (UND WAS FÜR EIN GRÜN!) Reis- und Tomatenfeldern. Die Schulkinder wurden gerade mit einem Boot von den einzelnen kleinen Häusern abgeholt und zur Brücke gebracht. Wunderschön, so unberührt hier! Wir setzten dann über nach Khaung Daing und fuhren die andere Hälfte zurück. Dort kamen wir an den Hotsprings vorbei, die ein klein wenig ein Gefühl von Island weckten, denn es roch nach Schwefel und die heiße Quelle dampfte sogar ein wenig. Aber ansonsten war der Platz wenig einladend und verleitete schon garnicht zum Baden. Die Leute in den Dörfern waren sehr nett, jeder winkte uns freundlich zu und grüßte uns.
Am Abend mussten wir uns auf den Weg machen, um Geld zu wechseln. Es ist echt schlimm hier, wie man auf das Geld achten muss – wenn es weg ist, kann man auf dem Land nur zum schlechten Kurs wechseln – vorausgesetzt man hat noch Dollar bei sich. Wir trafen viele Touristen, die zu wenig Geld mit sich gebracht haben. Ja, die Preise sind hier ziemlich hochgegangen in der letzten Zeit, und die Reiseführer geben veraltete Informationen. Im Endeffekt schießt sich die Regierung ins eigene Bein – wenn die Touristen die Möglichkeit hätten hier an Geld zu kommen (ATM) dann würden sie auch mehr Geld im Land lassen. Wir hatten Glück, in einem Hostel konnten wir 20$ zum Kurs von 740K wechseln.
Den letzten Tag wollten wir mit Ausruhen und Aufsuchen der Tempel der Stadt verbringen – ich wurde aber krank. Hatte Fieber und Durchfall. Ich muss schon sagen, es ist nicht einfach in so einem Land wie hier krank zu sein – man will ja nicht zum Arzt, der wahrscheinlich auch die Tiere der Umgebung behandelt. Außerdem handelt es sich um ein Land, wo Malaria doch mal vorkommt – und trotz Vorkehrungen hatten wir reichlich Mückenstiche. Aber da mein Fieber nach einer Tablette am Nachmittag komplett weg war, mein Magen aber weiter rebellierte, war klar, dass es sich um irgendeinen Magenvirus handelt. Während unserer Reise trafen wir 3 andere Touristen, die mit ähnlichen Symptomen krank waren – mich hat es also auch erwischt – die geheimnisvolle „Myanmar-Krankheit“.
Másnap ismét korán kellett kelnünk, mégpedig hajnal 3-kor, mert indult a mini-buszunk az Inle-tóhoz (10.500K). Ez volt a leghosszabb és legmegerőltetőbb szakasz: 10 óra hegyeken át. Szerencsére felhős volt az ég és nem sütött a nap, így nem volt baj, hogy nem volt klíma. De a nyitott ajtón és ablakokon át a port és a fekete kipufogógázt az előttünk haladó teherautókból lélegeztük be. Benzinkutak alig akadnak, benzint az út szélén árulnak műanyag vizesüvegekben vagy kannákban. Amikor az Inle-tóhoz vezető kereszteződéshez megérkeztünk, kénytelenek voltunk a következő 11km-re egy pick-up-ot (platós kis teherautót) felfogadni, hogy elvigyen minket Nyaung Shwe-be. Szerencsére együtt utaztunk egy angollal és egy norvéggal, így el tudtuk osztani a 6000K-ot. A falu bejáratánál ismét belépőt kellett fizetni, 5$-t. A Teakwood Hotelben találtunk szobát 16$-ért. A következő két napban együtt túráztunk a két sráccal.
Délután elkezdtük szervezni másnapra a motorcsónakos kirándulásunkat a tóra. Az árak 12.000K-20.000K között ingadoztak. Hallottuk, hogy az olcsó túráknál, ha az ember egyszerűen a kikötőben fogad csónakot, akkor az sokszor csak boltok felkereséséből áll. Így a legdrágább mellett döntöttünk – közvetlen a szállásunk szervezésében, mert megígérték, hogy nem megyünk boltokba. S ebben a túrában Inthein is benne volt, amit feltétlen meg akartunk nézni. Nem is bántuk meg, tényleg nagyon jól sikerült a kirándulás másnap. Keresztülszeltük a tavat (kb. 1 óra) és megnéztük a helyi piacot. Nagyon érdekes volt, sok mindent kóstolgattunk, a helybéliek meg röhögtek rajtunk – pl. amikor valami szárazat próbáltunk nyersen, s amiről másnap kiderítettük, hogy tészta a levesbe – sokféle rágcsálni való magokkal együtt árulták, a fene se gondolta volna, hogy az nem abba a kategóriába tartozik. Aztán meglátogattunk egy szövő műhelyt (itt még lótuszt is feldolgoztak sálnak), egy kovács műhelyt, egy helyi szivarkészítőt és egy szervezetet, ahol a kisebbség, a hosszú nyakú asszonyok dolgoztak (nehéz gyűrűkkel nyújtják gyerekkoruk óta a nyakukat) – hát mi inkább kellemetlenül érezzük ilyen helyzetben magunkat – egy kicsit olyan, mint az állatkertben. Inthein tényleg jó ötlenek bizonyult – itt nagyon sok kis sztupa van, legtöbbjük benőve mindenféle növénnyel, soknak a közepében egyszerűen kinőtt egy fa. Úgy éreztük magunkat, mintha mi lettünk volna a felfedezők. De már elkezdtek külföldiek adományaiból egynéhányat renoválni és a növényektől megszabadítani. Nagyon régen szerettem volna eljutni az Inle-tóhoz, és tényleg nagyon szép élmény volt. Végül a Jumping Cat Monastery jött – itt a szerzetesek macskákat edzettek arra, hogy egy karikán átugorjanak. A tó teljesen tiszta volt, csendes, lehetett látni a csak erre a tóra jellemző halászokat, akik a fa csónakjukon állva szedik fel a hálójukat, miközben a lábukkal eveznek. Tetszett még, ahogy a tó környékén a vízen ágyásokat, kerteket alakítottak ki legfőképp paradicsom termesztésére.
Másnap biciklit béreltünk 1000K-ért. Először egy – a szállásunkon kapott térképen bejelölt – barlanghoz pedáloztunk hegynek felfelé. Elindultunk egy sztupa felé, ott találkoztunk egy szerzetessel akitől megkérdeztük, hogy hol van a barlang? Csodálkozott, hogy honnan tudunk róla. Fogott egy zseblámpát és elvezetett minket egy nyíláshoz a földben. A fiúk lemásztak (én inkább nem). Odalenn egy szerzetes lakott már évek óta, ott meditál állandóan. Két gyertyája volt lenn, és olyan sötét volt, hogy alig lehetett bármit is látni. A többi szerzetes visz le neki ételt. A mi kedves szerzetesünk, aki csak kevésbé ismerte az angol nyelvet, mégis felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a másik barlangot is. Így elindultunk a dzsungelen keresztül a másik – sokkal nagyobb barlanghoz. Itt még cseppkövek is voltak és zseblámpával felszerelkezve megmutatta nekünk a szűk elágazásokat is, ahová meditáláshoz vonulnak el. Amikor észrevettem a plafonon függő denevért, inkább kintebb mentem a főtérbe. Itt is egy öreg szerzetes élt, egész idő alatt kedvesen mosolygott ránk, nem éreztette velünk, hogy zavarnánk. Ez a barlangos túra is nagyon nagy élmény volt. Egyébként itt hatalmas színes pillangók repkednek mindenfelé. A falu főterén volt egy iskola, hallgattuk, ahogy a gyerekek hangosan, kórusban ismételték, amit a tanító néni mondott nekik. 5-10 éves korig van iskola. A gyerekek kis alumínium ételhordókkal járnak iskolába – annyira aranyosak!
S a bicikliket a kirándulás alatt (kb. 1 óra) lezáratlanul otthagytuk a falu bejáratánál és senki nem nyúlt hozzájuk!!!
Ezután tekertünk 12 km-t a következő faluig. Itt vettünk az útszélén szamozát (currys krumplival töltött sült tészta) és kerestünk valakit, aki átvisz minket a tó másik partjára. 6000-ért sikerült is. Egy hosszú fa hídon elmentünk a tóig – itt olyan gyönyörű zöld rizsföldek voltak, ilyen zöldet nem sokat lehet látni. Itt is voltak paradicsomültetvények. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a gyerekeket a vízen lévő házakból egy csónakkal összeszedték és úgy mentek az iskolába a hídon keresztül. Annyira kedvesek itt az emberek, mindenki köszönt nekünk vagy integetett. A másik oldalon voltak hőforrások (a helybéliek Inle Spa-nak nevezték – hát a víz annyira forró volt, oda ember bele nem megy, és a környék – hát eléggé szemetes). A biciklitúra nagyon nagy élmény volt, látni közvetlen közelről ezt a természetet és ahogy itt az emberek élnek.
Este volt egy feladatunk: elfogyott a pénzünk, így keresnünk kellett valakit, aki elfogadható árért vált nekünk dollárt. Szerencsére találtunk is, 740K-ért váltottunk 20$. Ez a pénz dolog tényleg elég nagy cirkusz. Nagyon sok utazóval találkoztunk, aki nem hozott elég új dollárt magával. Ill. az utóbbi időben sokkal drágább lett itt minden, mint az útikönyben írják. Szóval, szerintem az állam magának tesz rosszat, hogy nem enged turistáknak pénzt felvenni az ATM-ekből. Sokkal többet költenének itt, ha egyszerűbben pénzhez tudnának jutni.
Az utolsó napunkat itt pihenéssel és a helyi templomok bejárásával akartuk tölteni. De belázasodtam és hasmenésem lett. Hát elég nehéz egy ilyen országban betegnek lenni – az ember gondolni sem mer arra, hogy orvoshoz kelljen mennie – az orvos itt valószínűleg ugyanaz az embernek és állatnak egyaránt… Ráadásul ez egy olyan ország, ahol előfordul a malária. És védekezés ellenére már volt jó néhány csípésünk. Mivel délutánra egy tablettától teljesen elmúlt a lázam, de a gyomrom továbbra is morgott, így biztos volt, hogy a titokzatos „Myanmar-betegségben“ szenvedek. Ugyanis utunk során már 3 sráccal találkoztunk, aki ugyanilyen tünetekkel volt beteg.
Fotos
