05.25-30. – 100 hours through Siberia by train

Deutsch – Magyar – Foto

Unsere Reise von St. Petersburg nach Irkutsk (Baikal-See) über Siberien war eine Mischung aus Langeweile und Katastrophe. Gutgelaunt stiegen wir in unseren Wagon, bezogen unser Abteilung und es hatte ganz den Anschein, dass wir darin allein waren. In anderen Berichten war von Armeeangehörigen bzw. Alkoholikern die Rede, sodass die Fahrten in Saufgelage ausarteten. Auch Roman (siehe Eintrag St. Petersburg) antwortete auf unsere Frage, welche Leute mit der TransSib fahren: Die, die kein Geld haben. Denn fahren ist für Armeeangehörige und deren Familie sowie für verschiedene Mitarbeiter gratis. Und wer sich keinen Flug leiten kann, aber mit der Bahn gratis fahren darf, nimmt halt diese.
Im Lonely Planet haben wir immer von der provodnitsa gelesen – die Zugbegleiterin. In unserem Fall war es ein kleiner, rundlicher Mann mit lustigen Kulleraugen. Er sah immer in die Abteile, hielt mit den Leuten ein Schwätzchen, kümmerte sich drum, dass alles lief und schaute auch immer bei uns rein und fragte, ob alles Karascho ist. Natürlich war es das. Nachdem wir die erste Nacht in unserem Abteil verbracht hatten, waren wir erleichtert. Offensichtlich hatten wir das Abteil für uns.
Im Laufe des Vormittags des zweiten Tages wurden wir immer langsamer, hielten immer mal an und gegen 10 Uhr blieben wir auf einem Bahnhof stehen. Anfangs noch ruhig, aber nach einer Stunde immer nervöser liefen die Leute unschlüssig umher. Auf Nachfrage erfuhren wir (erklärt mit Händen und Füßen), dass es ein Unglück gegeben hat und 6 Wagons umgekippt sind. Die Strecke wäre gesperrt und wir müssten einen Umweg fahren. Ab 14 Uhr begann die Reise ins Ungewisse. Bis zum nächsten Morgen wussten wir nicht, wo wir waren und wieviel Verspätung wir hatten. Als wir die nächste bekannte Station Kirov anfuhren, waren wir im Bilde: 21 Stunden Verspätung.
Und so fuhren wir weiter, draußen wechselten sich Birken- und Nadelwälder mit weiten Flächen ab, gelegentlich eine Ortschaft mit hübschen und halb verfallenen Holzhäusern. Immer wieder hatte ich bei den verlassenen Wäldern das Gefühl, gleich taucht das Hexenhaus auf dem Hühnerfuß auf und die Hexe Babajaga schaut heraus. Mal regnete es, mal schien die Sonne. So lief es auch die nächsten beiden Tage – essen, lesen, Musik hören, schlafen. Und jeden Abend bereiteten wir alles vor, falls jemand einsteigt. Nur nicht vor der 4. Nacht und *rumms* ging früh halb 5 Uhr die Tür auf und wir hatten Besuch. Ausgerechnet am letzten Tag! Jeder Besuch im Zoo bei Tigern ist angenehmer, wie 15 Stunden Zug mit ungewaschenen Mitfahrern. Kaum sind paar Wochen seit dem Eurovision Songcontest vergangen, wobei wir lernen durften, dass Aserbaidian wohl nun ein europäisches Land sei – ob ihre Bewohner das auch wissen… nach der Bekanntschaft in unserer Abteil mit den 3 Aserbaidianischen Männern weiß ich nicht mal, ob je Seife ihre Füße berührte. Auf jeden Fall: Die erste Information, die sie an Jan weitergegeben haben war, dass in Irkutsk eine Hure für 60 Min. nur 1000 rub kostet und trotzdem sind die Frauen dort sehr sehr hübsch – Warum steht sowas nicht im Lonely Planet??? – guckten wir uns verärgert an. Ah ja, und dass sie wohl Öl-Ingenieure seien und Borussia Dortmund eine gute Fußballmannschaft ist. Wir überlebten es aber, und wir wollen ja nicht anhand 3 Menschen ein Volk beurteilen.

Wir kamen 3 Uhr morgens mit 13 Std. Verspätung an. Es war schlimm uns auf die Zeit umzustellen, denn um Zug und in den Bahnhöfen wurde immer die Moskauer Zeit genutzt. Und da wir 5 Zeitzonen überquerten, hatten wir plötzlich 5 Std. später.

A vonatozásunk Szentpétervárból Irkutksba Szibérián keresztül elvileg csak 88 órát vett volna igénybe … de nem így történt. De kezdem az elején. Szóval délután 16.22-kor indultunk Szentpétervárról. Eléggé izgultunk, hogy ugyan milyen útitársaink lesznek velünk egy kabinban. Már olvastunk útleírásokat, ahol mesélték, hogy katonákkal ill. alkoholistákkal utaztak együtt és inkább egy nonstop ivászat volt az egész. Roman is azt mondta, hogy a vonatot csak a katonák és azok családja használja ingyen. Na ettől tartottunk. Először is fellélegeztünk, amikor láttuk, hogy a kabinunk szép tiszta. Van egy kalauzunk, mint minden vagonban, egy alacsony kövérkés ember, aki mindig jön és ránk néz. Ha porszívózik, kötényt vesz föl és mindig mosolyog. Amikor elindultunk ismét emelkedett a hangulatunk, hozzánk ugyanis senki nem szállt be – tehát egyelőre egyedül leszünk. Ez a vonatozás nem olyan, hogy az ember bámul ki az ablakon – azt meg lehet unni. A táj nem sokat változott egész idő alatt – vagy városok voltak vagy mezők, erdők, folyók falvakkal, ahol az emberek faházakban élnek. Szinte teljesen idillikus volt. Közben olvasgattunk, zenét hallgattunk, este filmet néztünk – és minden este úgy feküdtünk le, hogy fel voltunk rá készülve, hogy bármikor bárki beszállhat.
Na de maradjunk az első napnál, amikor is feltűnt, hogy jó sokáig álltunk a semmi közepén, amíg végre begurultunk délelőtt egy állomásra. Itt álltunk, az emberek kiszálltak – ki van rakva a vagonban egy menetrend, hogy mikor, hol mennyi időre állunk meg. Vettem rágcsálni valót, Jan meg egy bábuskától frissen sütött fasírtot krumplival, ami isteni volt. De már 30 perc eltelt 20 helyett és még mindig nem indultunk tovább. 4 órás várakozás után megtudtuk kézzel-lábbal mutogatással, hogy előttünk 6 vagon kisiklott és felborult, vissza kell fordulnunk. Hát így történt. S a következő 12 órában nem tudtuk, hol vagyunk és merre is megyünk. Mire másnap végre Kirov-ba érkezve meg tudtuk állapítani, hogy 21 órás késésben vagyunk. Ebből aztán utolsó napra már csak 15 óra maradt.
Aztán eljött a negyedik, az utolsó éjszakánk – és már nem gondoltunk arra, hogy bárki is jöhet. Hát lehet ez hiba volt, mert reggel 4.30kor nyílt az ajtónk és 3 hangos, koszos, büdös férfi jött be – és be nem állt a szájuk, dumáltak hozzánk, pedig látták hogy épp akkor nyitottuk ki a szemünket. Kinézetre olyanok voltak mint nálunk a roma kisebbség (a másik szót nem merem használni, nehogy valaki beperelje itt nekem a blogomat a jogaik miatt). Nem oroszul beszéltek. Na már most kedves otthon ülők, én az idei Eurovíziós Dalfesztivál (láttuk pont a döntést a geysiri hotelben) döntője után tudom, hogy Azerbajdzsán állítólag egy európai ország. Na már most, én így ebben azért annyira nem lennék biztos, mivel hogy ezeknek az embereknek a lába (amit 15 órán keresztül szagolnom és látnom kellett) tuti, hogy még soha nem látott szappant. De beparfümözve bevoltak. Az egyik szerencsétlenségünkre tudott picit angolul és az első, amit elmondott Jannak, az az volt, hogy ők is Irkutskba mennek. És ott 60 percre egy kurva csak 1000 rubelbe kerül és mégis annyira szép az összes, szebbnél szebbek! Erre mérgesen összenéztünk, hogy a fene egye meg, miért nem ír a mi Lonely Planet-ünk ilyen fontos információkat :-). Aztán még megtudtuk, hogy olaj mérnökök (aha..) és hogy imádják a német Bororussia Dortmund csapatát. Aztán a kalauzunk veszekedett velük kicsit, hogy legalább a lepedőt terítsék az ülésre mielőtt lefekszenek. De nem. Na mindegy, túléltük és nem illik ugye egy népet 3 ember alapján megítélni.
(Azért üzenem Papp Marisnak, hogy akármilyen színnel is legyen a világtérképén Azerbajdzsán bejelölve, oda nem megyek!!!)

Reggel 3 órára érkeztünk meg (13 óra késéssel). Nehezünkre esett a hirtelen átállás, mert a vonaton és az állomásokon mindig a moszkvai időt használják. Mivel mi 5 időzónán mentünk keresztül, így hirtelen 5 órával később voltunk. (otthonhoz képest összesen 7)

Fotos