Azért jöttünk a Chitwan Nemzeti Parkba, mert állatokat akartunk látni. Hát ez a kívánságunk még aznap éjszaka teljesült. Nem, nem a számtalan gekkóról a falon vagy a pókokról beszélek – azok édesek! A finom vacsora és az esti sétánk után korán, 9 körül feküdtünk le. Leengedtük a szúnyoghálót az ágy köré és a sátorban töltött éjszaka után örültünk a kényelmes fekhelynek. Már épp elaludtunk, amikor egy szatyor zuhanására riadtunk. Aztán apró neszre lettünk figyelmesek a fejünk fölött. Ok, egerek. Az épületnek nádteteje volt, de kétrétegü, így rögtön tudtuk, hogy a hézagban egér lakik. Alighogy a hátizsák rendezése után lekapcsoltuk a villanyt, megint elkezdett a hátizsák irányából a szatyor zizegni. Villany felkapcsol – most akkor benne van a hátizsákban? Mivel hulla fáradtak voltuk, csak kicsit jobban összerendeztük a hátizsákokat és a szoba két különböző pontjára helyeztük azokat. Villany lekapcsol. 2 perc múlva megint szatyorzizegés – villany felkapcsol – áh benne van a hátizsákomban!!! Kipakoltam mindent, de nem találtam, mire rájöttem, hogy vettem Kathmanduban 2 almát, és az is egy szatyorban van. A szatyrot az almákkal kitettem a szekrényre, a hátizsákot meg teljesen összepakoltam. Villany lekapcsol. 2 perc múlva szöszmötölés az alma irányából. Villany felkapcsol. Áhhhh!!!!! Szörny!!! Ott guggolt a szatyor mellett, felegyenesedett felsőtesttel és nem hazudok, 4-szer akkora volt mint egy európai egér, sőt, meg kellett kérdőjeleznem, hogy tényleg nem patkányról van-e szó. Kiugrottam az ágyból és kitettem a szatyrot az ajtó elé. Villany lekapcsol. Egy 5 percen át való rohangászás kezdődött a fejünk felett, még végül szatyor-zizegéssel az ajtó előtt zárult. Hú, gondoltuk, mostmár aludhatunk. De nem, visszajöttek a szobába és állandóan suhanni hallottuk őket körülöttünk. Végül éjfél tájt már nem bírtuk tovább és felkapcsoltuk a villanyt és így fénynél aludtunk, hogy legalább a tetőn maradjanak és ne körülöttünk, mi több, rajtunk rohangásszanak.
Pár perccel 6 előtt keltünk, mert a napfelkeltét nem akartuk elmulasztani. Leírhatatlan látvány várt minket a szálloda kertjében – a folyóból felszálló párában felbukkannak a dzsungelból visszatérő elefántok, hátukon a napi fűadagjuk, és átkelnek a felkelő nap narancssárga fényénél a folyón. Finom fekete teát ittunk gyömbérrel és élveztük a látványt.
Itt a videó: Sunrise in Chitwan
9 körül beszálltunk a már előző nap kipróbált instabil csónakba, hogy elinduljunk a kanu túrára a folyón.
A kényelmetlen üléstől eltekintve gyönyörű volt a nyugodt vízen halkan előre suhanni, végig a háttérben az Annapurna havas csúcsai csillogtak a napfényben, a csónak orrában meg a „generális“ (ranger) suttogta halkan mindig mit látunk körös körül szinte közvetlenül mellettünk:
napozó krokodilokat (itt két fajta krokodil él: a csőrös az nem húsevő, a másikkal inkább ne úszkáljunk, azt ajánlotta a generális :-))
nagyon sokféle madarat, még pávát is egy fa tetején és jégmadarat.
Kb. 40 perc múlva kiszálltunk egy helyen, két csoportra osztódtunk és kaptunk egy biztonsági oktatást a dzsungeltúránkhoz, ha találkoznánk egy tigrissel, egy szabadon élő elefánttal vagy egy orrszarvúval. Szóval halknak kell lenni és semmi esetre sem szabad elszaladni. OK.
Mi nem a generálissal, hanem Usaval mentünk (a szállodánkból ismert vezetővel – nagyon szerettük őt, látszott, hogy nagyon imádja a természetet, olyan tipikus szégyenlős, de kedves nepáli férfi – aki a hegyekben élő szegény családját ebből a munkából látja el.)
A dzsungelnek ez a része nem tűnt félelmetesnek, egyszerű erdő nagy fákkal. A szélén nagy fű nőt, majd két méteres. Oda dobált Usa fákat, meg fülelt, hogy akad-e orrszarvúra. De sajnos nem. Mentünk tovább, ő tovább fülelt, egyszer csak megállt és nagyon erősen nézett fölfelé. Kérdeztem mi van. Mondta, hogy langur-ok vannak a környéken. Kérdeztem, ezt honnan tudja. Mondta, hogy érzi a szagukat. (Ez annyira giccsesen hangzik egy kivülállónak, de ennek a srácnak a szájából hallva, tudtuk, hogy tényleg igazat mond.) Azt is elmagyarázta, hogy Nepálban két fajta majom él: langur (fekete arc – világos test) meg azok a majmok akiket már Kathmanduban a templomokban is láttunk. Hirtelen fölfelé mutat és tényleg látunk párat fönt ugrálni magasan.
Miután kicsodálkoztunk magunkat, elindultunk a füves rész felé. Ebben az évszakban a legmagasabb a fű, akár 2 méter. Ezért kevesebb az esélye, hogy látunk valamilyen állatot, ami itt az apró tavakban, patakokban iszik a fű között. Felmentünk egy kilátóba. (3 japán nő várakozott már ott – egyfolytában a zizegő reklámszatyraikban kotorászva – engem meg az idegbaj kerülgetett ilyenek láttán – reklámszatyorral a dzsungelbe állatmegfigyelésre!!!)
Egyszer csak a saját hangomat hallottam amint felkiálltok „There is a rhino!“. És tényleg, egy orrszarvú közeledett felénk (a japán nők elkezdtek ismét reklámszatyraikban kotorászni, mire mérgesen rájuk förmedtem, hogy csend legyen). A fű tényleg nagyon magas volt, csak a hátát láttuk és sajnos tényleg irányt változtatott. Elkezdtünk utána szaladni, de mire odaértünk arra a helyre, már sajnos elment.
Még egy jó órát jártuk a dzsungelt, de sajnos nem láttunk más állatot. Vannak, akik még ennyit sem látnak mint mi, szóval én boldog voltam. A legfurcsább érzés az a szakasz volt, amikor egy 2 m magas füves-nádas részen keresztül keltünk át, egy nagyon szűk ösvényen. Valamelyik Dzsungelkönyves filmben van egy rész, ahol a tigris az ilyen fű közül kikukkant – és Usa mondta, hogy a tigrisek azok 1 napi járóföldre innen élnek, de ő már látott párszor errefelé tévedt tigriseket. Egy pillanatra azért összeszorult a gyomrom…
De szerencsésen visszaértünk a szállónkkal szembe és már csak át kellett evezni a másik partra – pont időben, mert a déli napsütésben és a párában kezdett a dzsungellevegő fullasztó lenni. Gombaleves gyömbérrel és isteni vegetáriánus hamburger várt ránk salátával.
Nem sok időnk volt pihengetni, ebéd után beszálltunk a teherautóba és indultunk a következő dzsungel túránkra: ezúttal elefántháton. A településen sok állami (de van privát is) munkás-elefántot tartanak. Ezeknek egyik dolga ugye az, hogy a turistákat elvigye egy 1-1,5 órás kirándulásra a dzsungelbe. Egy négyszög alakú fa keretbe 4 ember tud felszállni, mégpedig úgy, hogy a lábunk között volt a fakeret. Ebből adódóan már előre tudtuk, hogy nem lesz olyan egyszerű móka.
Hatalmas fák között bandukoltunk az elefántunk hátán, míg a vezetőnk egy félig szétmarcangolt szarvasra mutatott és mondta: Tiger attack! Vagyis, hogy egy tigris ette meg félig a szarvast. Kicsit később egy tónál kisebb szarvasokat tudunk közvetlen közelről figyelni, kicsit arrébb megint másik csapatot. Végül vaddisznóanyukát a kismalacokkal.
Érdekes volt egy ilyen hatalmas dzsungelban barangolni és közelről állatokat nézni, de azért csalódás is volt bennünk, mert orrszarvút nem láttunk. De örültünk is, hogy vége lett, mert nagyon kényelmetlen volt…
A délutánt vacsoráig a parton ülve, napozva és egy isteni banános palacsinta elfogyasztásával töltöttük.
Vacsorára csirkecomb volt, amit Jan itt meg is evett. Én, mivel a csirkecomb nem a kedvenc kajáim közé tartozik, inkább egy zöldséges pizza mellett döntöttem.
Aztán elmentünk a helyi kulturházba, ahol a helybéliek népi táncokat adtak elö. Mégha fáradtak is voltunk, kihagyhatatlan élmény volt.
Este ismét teljes megvilágításnál bújtunk ágyba… biztos ami biztos.
