Másnap reggel pancake-et (palacsintát) és pirítóst kaptunk rántottával. 9-kor keltünk útra. A táj egyre szebb lett. Ma már voltak helyek erőteljesebb sodrással, ahol jót dobott a víz a csónakon vagy épp megpördültünk.
Kb. 1,5 óra után értünk a Pokhara felöl jövő folyó és a miénk torkolatához. Az első métereken csendes volt, de aztán erős sodrásba kerültünk. Egyik nagyobb „hullám“ jött a másik után, egyszer csak láttam, hogy a következő után nagyot fogunk majd zuhanni a csónakkal előre, így jobban kapaszkodtam a lábammal. A másik pillanatban már a csónak orrában találtam magam, égnek álló lábakkal. Levegő után kapkodtam, mert a csónak alul körben ugye mindenhol nyitott volt és én az így keletkezett egyik tócsában feküdtem arccal. Még jött pár erősebb hullám és én tudtam, hogy minden egyes eséskor újra megtelik a tócsa és akkor megint nem kapok levegőt, de egyszerűen nem tudtam felkapaszkodni. Mire végül elcsendesedett az egész és sikerült feltápászkodnom (totális szégyenben…). Ugyanakkor, abban a pillanatban mindenki feleszmélt a csónakban, és kiáltozás tört ki, 2 ember hiányzott!! Hátrafelé néztünk és láttuk a két pirosló sisakot a vízben sodródva a szorosnál. Az egyik lány már majdnem mellettünk volt, nyújtottam neki az evezőmet, aztán a mellényénél fogva kezdtem befelé ráncigálni, de nehéz volt, mire végül a barátja húzta ki. Aztán a vezetőnk parancsára – aki egyre idegesebb és hangosabb lett – „Forward!!!“ eveztünk veszetten, hogy elérjük a másik lányt. De besodródtunk egy kis öbölbe és onnan csak fájó karok árán sikerült percek múlva kikerülnünk. Addigra szegény csaj már jó messzire sodródott, de végül is kihúztuk és ugyan mosollyal a száján, de percekig csak remegett egész testében – amit meg tudok érteni. Csak egy gond volt: egy evező odaveszett. 5 perc múlva már mindannyian nevettünk és próbáltuk kielemezni az esetet. Mire a vezető csak mondta, hogy mivel jó csapat voltunk, egy kicsit élvezetesebbé akarta tenni a dolgot, és valószínű rossz pontot választott a sodráson való átkeléshez… még soha nem vesztett el embert, – kicsit ő is meg volt szeppenve. Fényképeket csináltunk és ebben a pillanatban felkiáltott Jan: the paddle! és tényleg, ugyan picit meggörbülve, de kimentettük az elveszett evezőt. Így a vezető lelki nyugalma is teljes volt, mert azért ő volt felelős.
Kb. fél óra és sok gyönyörű szép pillangó kíséretében megérkeztünk végcélunkhoz, egy útszéli kis kunyhóhoz, ahol kajával vártak minket. Lemosakodtunk az utcai csapnál és melegedtünk a napon.
Következő úticél: Chitwan Nemzeti Park. A transzfer ugye benne volt a kifizetett csomagban. Azonban mint már említettem, itt a transzfer az ilyen hátizsákosoknak szervezett túráknál abból áll, hogy kiállunk az útra és fogunk egy buszt/teherautót, szóval valami járművet. A vezetőnk így is tett, de miután már fél órát állt az út szélén és kb. a 20. busz ment tovább azzal, hogy teli vannak, kezdett a helyzet kilátástalanná válni, 7 személynek helyet találni. És itt tudtuk meg, hogy miért is: It’s festival time! Aha! Mindenki utazik a családjához, minden közlekedési eszköz dugig van, ezért is volt a főút (ill. egyetlen út) Kathmanduba az előző nap úgy teli, hogy dugó keletkezett a leállt teherautók miatt. És ettől kezdve tudtuk, hogy mindig minden, ami nem terv szerint sül el, az a fesztivál miatt van (majd később leírom milyen ünnepről is van szó).
Szóval azt mondta a srác, hogy készüljünk föl rá, hogy egy busz tetején kell utaznunk. Ezt sokan csinálják Nepálban. Sajnos nem sikerült képet készítenem róla, de a legtutibb az, amikor szerencsétlen kecskéket rakják fel a tetőre és azok egyensúlyoznak egész úton a tetőn. Ez a tetős dolog tulajdonképpen még vicces is lett volna, de itt olyan mérhetetlen por van mindenhol, meg a nap is égetett, több mint 30 fok volt, hogy ezt kínzás lett volna végigcsinálni. De már meg is állította a következő buszt, teli emberekkel és zsákokkal. A két fiúnak kellett volna felmászni, azonban láttuk, hogy van azért állóhely még, így mondtuk, megpróbáljuk benn. A bennülők csodálkozó, de mosolygó arccal követték, míg a cuccainkat felkötötték a tetőre, mi meg megpróbáltunk elhelyezkedni a beltérben. Kiderült, hogy még volt 2 hely. Ide a 2 fiút ültettük le, mert mindketten 185 cm magasságúak, de mint a legtöbb ázsiai busz, ez is csak kb. 170 cm-re méretezve. Szóval így buszoztunk 1 órát; én fél lábbal egy zsákon, másikkal a földön, de behajtott fejjel mert nekem is alacsony volt. Azonban a kilátás gyönyörű volt a folyóvölgyre és sok vízesés mellett haladtunk el. Az útviszonyok katasztrofálisak – sokszor egy szakadék pereménél már csak egy autó fér el és akkora kátyúk vannak, hogy még lépésben is félő, hogy tengelytörést szenvedünk. Kb. 1 óra múlva már mindegyikőnk ült, mert sok ember szállt le, vagy mert voltak nepáli férfiak akik átadták a helyüket!!!!
2 óra elteltével elérkeztünk abba a városba, ahol a busz-hostess (ez itt is úgy működött mint Kínában, hogy a buszsofőr mellett volt egy másik pasi, aki a pénzt szedte be, meg az utasokat szórakoztatta) mondta, hogy Chitwan, és szálljunk ki. Ez még nem Sauhara volt (a falu, ahol a sok szállás a nemzeti park látogatói számára áll), de itt vártak ránk tényleg Jeep-pel a különbözö szállók alkalmazottjai (mert a csapatból mindenki másik szállóba vette meg a „Chitwan-csomagját“).
Mi a Tiger Camp-ben foglaltunk, és két srác jött elénk. Kedvesen üdvözöltek és már indultunk is. Kb. 20 perc volt az út a szállóig, végig falvakon és rizsföldeken át. A rizsföldeken mindenhol folyt az aratás. Vagy épp száradni terítették le a rizskalászokat, vagy már a teheneket járatták rajta, hogy kiessenek a száraz magok, vagy éppen egy kalászt megfogtak és egy kiterített ponyvára verték kézi erővel ki a magokat.
Alig hogy megérkeztünk, jött elénk egy komoly, 30 év körüli nepáli férfi (hatalmas, gyönyörű fekete szempillákkal és párduc mozgással), üdvözölt minket és kérdezte, hogy kaptunk-e ebédet? Mondtuk igen. Megkért minket, hogy ha letettük a cuccainkat jöjjünk le rögtön vissza, mert indulunk az Elephant Breeding Centerbe (Elefánt Tenyésztési Centrum) megnézni a bébi elefántokat. Én úgy rohantam vissza, mint a pinty, majd kiugorva a bőrömből 🙂
Egy teherautó rakterében vittek minket egy folyópartig. Gyönyörű volt! A nap már lemenőben volt és megvilágította a távoli hófödte hegycsúcsokat. Itt láttuk elöször: Annapurna – már csak pár nap, és ott leszünk!
De először ezt a csodát élveztük itt – sok vízibivaly, csend, minden gyönyörű zöld és mi vékony csónakokban a padlón ülve kelünk át a folyón – ezek a helyi csónakok nagyon érzékenyek voltak – egy apró mozdulat és oldalra billenünk.
Első pillanatban elszomorodtam, ahogy láttam, hogy az elefántok vastag láncon ki vannak kötve. De magam is rájöttem, hogy nem kis ölebekről van szó. Elmondták, hogy egész napi programjuk van, sok időt kinn töltenek a dzsungelben, meg a folyóparton. Úgy megsimogattam volna a két kis (2 évesek) ikerelefántot… 🙁 Állítólag egyedülállóak; csak egyszer történt meg, hogy ikrek születtek, de akkor meg is halt az anyuka.
Este sétálgattunk még, tetszett a szállásuk, hogy nem a faluban, hanem a legvégén, közvetlenül a folyóparton volt. Voltak szúnyogok (én nagyon féltem, mert olvastam, hogy az utóbbi időben itt sok Dengue-láz eset volt. Szedtünk Vitamin B1-et, amitől állítólag bűzlünk a szúnyogok számára – de vagy túl rövid volt az a 1,5 hetes szedés, vagy ezek a szúnyogok nem riadnak el ilyesmitől, mert mégis megcsíptek.)
Ja, este itt is volt áramszünet, úgy mint első este Kathmanduban. Ez Nepálban teljesen mindennapos, hogy egyszerűen pár órára nincsen áram – a szállodásoknak van áramfejlesztőjük, a többiek meg gyertyánál ülnek… érdekes a bevásárlás itt vidéken a boltokban gyertyafénynél.
