Új nap, új szerencse! Ma tényleg megismerjük Indiát!
8.40-kor indult a vonatunk a Delhi Cant pályaudvarról, ami állítólag 40 perc taxival. (Sajnos, mint már említettem – közelebbi pályaudvarról induló vonatra- nem volt foglalható hely az interneten.)
Kiderült, hogy a reggeli marha drága a szállodában (250 Rp!), ezért nem ettünk semmit. Így már 7 órakor előállt a taxink, amit 400 Rp-ért a szálloda intézett. Delhi szinte még kihalt utcáin 100 km/h-val száguldoztunk (50 km/h helyett), s már 7.30-kor ott voltunk a pályaudvaron. Szóval álldogálhattunk (pad nem volt, vagy azon még a hajléktalanok aludtak). Jól megnéztek minket, általában erről a pályaudvarról külföldiek nem nagyon indulnak. Vettünk kekszeket meg innivalót az útra.
A vonat (mint minden vonat Indiában) elég hosszú volt, és legalább 4-5 osztály volt rajta. Mint kiderült, mi túl korán szálltunk fel a B- vagonba, ami a 3S osztálynak felelt meg, ami azt jelentette, hogy egy fülkében 3 ágy volt alvásra. De a mi jegyünk a legjobb, a 2S osztályra szólt, ami azt jelentette, hogy 2 ágy volt egy oldalon. Hogy őszintén megmondjam, nekem a 3-as részleg jobban tetszett, ott nem fagyasztották le az embert a légkondival. Meg ott két idösebb férfi társaságában ültünk, akik értelmiségiek lehettek, mert angolul beszélgettek – de szinte érthetetlen kiejtéssel. Utána mondta a kalauz, hogy csak menjünk már át a következő vagonba a mi helyünkre.
A vonatban elég időnk volt arra, hogy kiolvassuk az útikönyvet és okosodjunk Indiával kapcsolatban.
A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy a lakosság több mint fele 30 év alatt van!
Az átlagos évi kereset kb. 540 Euro volt 2006-ban. De ettől függetlenül a több mint 1 milliárdos lakosság negyede él napi 1 USA dollárból és majdnem 80%-nak van alig 2 dollárja egy napra. Ebből is lehet látni, hogy ez az átlagkereseti mutató a napról napra több indiai milliomosból adódik. De természetesen a gazdasági centrumokban dolgozók is többet keresnek.
1 órás késéssel érkeztünk meg Jaipurba. A szálló nem volt messze a vasútállomástól, de nem akartunk több időt veszíteni, és beültünk egy tuk-tukba. Mutattuk a címet, ő el is indult, és én hiába próbáltam kérdezgetni, hogy akkor mennyibe fog kerülni és hogy tudja-e hol van… csak intett. 100 méter múlva megállt, gondolkodott. Én egyfolytában kérdezgettem – mire végre elmutogatta, hogy nem tud angolul és nem is tudja, hogy hol van a szálló. Erre kiszálltunk. Amint újra az utca kövén álltunk, kb. 10 biciklis riksás vett körbe minket. Egynek mutattuk a cetlit a címmel, bólintott, és megpróbáltam a 20 Rupiás árat kiharcolni (ezt írták a szállás oldalán, hogy ennyibe fog kerülni). Kicsit „veszekedtünk“, mire bólintott és mondta, hogy 20. 3-szor állt meg kérdezgetni más riksásoktól, hogy merre is van a cím. Végül 15 perc múlva megérkeztünk a szép, villaszerű szállásunkhoz. Ahol aztán 30-at kért (mint addig is, csak ugye a 20-at és 30-at képesek úgy kiejteni, hogy tejesen egyformának hangzik – de komolyan! Ebbe a hibába máskor is beleestünk…).
Beraktuk a cuccainkat a szobába. A Vinayak Guesthouse (Kabir Marg) tulajdonképpen egy család háza volt és a szobák nagy részét kiadták. Az egyik fiuk vezette, és miután bejelentkeztünk sok hasznos tippel látott el minket. Mint pl. azzal, hogy a városkapuhoz 40 rupia egy tuk-tuk, a szelek palotájához 70 Rp. El is indultunk. Az első tuk-tuk-os 100-at akart, mondtuk 50, csóválta a fejét és mondta 90. Mentünk tovább. Jött a következő: ugyanez a játék. Mentünk tovább, jött a következö, kérdeztük mennyi, mondta 40. Nagyon csodálkoztunk, de gondoltuk, vannak még őszinte emberek és beültünk. Furcsálltam, hogy ott ült mellette egy másik ember is, de gondoltam a haverja, aztán viszi őt is be a városba. Ez a másik pasi elkezdte a szokásos beszélgetést: honnan jövünk, meddig leszünk itt, hova megyünk ezután, hogy tetszik India. Aztán mutatott egy képeslapot, amin egy palota a víz közepén állt, mondta ezt meg tudja mutatni nekünk. Majd előszedett egy megsárgult, cafatos füzetet és a kezembe adta. Spanyolul, angolul, franciául voltak beleírva dícsérő üzenetek turistáktól, hogy milyen szuper idegenvezető és hogy tényleg megéri elfogadni az ajánlatát. Ezután felajánlotta, hogy 60 Rupiáért megmutatja nekünk 2 óra alatt a város nevezetességeit, mégpedig azokat amelyek igazán érdekesek. Na most képzeljétek el, hogy ülünk egy szűk kis tuk-tukban, túl magasak vagyunk és a fejünket állandóan lefelé kell hajtani, kezünkben a hátizsákok, a forgalom (iszonyatos nagy forgalom) kellős közepén, állandó hangos dudálás a fülünkbe, mindenhol motorzaj, és alig kapunk a kipufogógázoktól levegőt. És ez az ember nem hagyja abba a dumálást! Egyrészről mindig szkeptikusok vagyunk az ilyesmivel szemben (utazási tapasztalat), másrészt tudtuk, hogy a Szelek Palotája alig 40 perc múlva bezár, és azt feltétlen meg akartuk nézni. Így úgy döntöttünk, hogy nem veszíthetünk ha igent mondtunk, ők elvisznek minket a tuk-tukkal rögtön egyik helyről a másikra, akkor nyugisabban nézünk meg mindent. Igent mondtunk. Be is kanyarodtak egy kis utcába és megálltunk az óratoronynál, és mondta menjünk fel, onnan szép kilátás van a városra. Mondtuk, hogy ez annyira nem érdekel minket, menjünk inkább tovább. Pár méter után láttam, hogy a városból kifelé indulunk és semmiképp nem a Szelek Palotája felé. Elkezdtem határozott hangon mondani, hogy márpedig mi a Szelek Palotáját akarjuk megnézni és azonnal oda akarunk menni. Hát elvittek minket oda és mutatták az utat, és hogy ott várnak ránk. Végre kiszálltunk a tuk-tukból, és siettünk a palota felé. Amikor fenn voltunk a palotában nagyon dühös lettem, hogy emiatt az ember miatt majdnem kihagytuk ezt a szép látványt.
Végre ott álltunk a Hawa Mahal, a Szelek Palotája előtt. Azért is hívják Szelek Palotájának, mert rengeteg ablak van rajta ami az utcára néz és hátul meg semmi, ezért állandóan van benne légmozgás. A története pedig az, hogy az uralkodó háremhölgyei szerettek volna többet látni az utcai történésekből anélkül, hogy valaki is megláthatná őket.
A fejem is elkezdett fájni. Miután megnéztük a palotát visszamentünk hozzájuk, kezükbe nyomtunk 80 rúpiát és mondtuk, hogy nem tartunk igényt a szolgálataikra.
Járkáltunk az utcákon. Miért is hívják Jaipurt a rózsaszín városnak? Korábban az épületek nagy része, főleg a paloták, sárgák voltak. Ugyanis itt Rajasthanban (ez a megye neve) a sárga az uralkodók színe. Azonban a XX. század elején Viktória angol kiránynő férje látogatott a városba, ezért az ő tiszteletére az egész várost rózsaszínre, a vendégszeretet színére festették. Eredetileg állítólag valóban rózsaszín volt minden, mert növényi festéket használtak, rózsaszirmokból készült a festék. Ma már inkább olyan terracotta színűek a házak, mert mostmár ásványi (homokkő) anyagokból készített festékeket használnak.
Jaipur belvárosának utcái csak boltok vannak.A városfalakon belül minden negyed másra specizálódott. Pl.: 200 m keresztül csak szőnyeges, vagy csak fűszeres található. Az utcasarkon meg utcai árusok üldögélnek. Ez itt a lakatok negyede. A kép közepén látszik, hogy az idősebbek a hajukat mind hennával festik, így mindegyiknek narancssárga haja van…
Már nagyon éhesek voltunk, és a belvárosban csak boltok voltak, de semmi étterem. Így elindultunk gyalog kifelé. Útközben ittunk egy banán lassi-t agyagbögréből. Már sötét volt, semmi utcai megvilágítás nem volt, csak a reklámfények világítottak, mire megtettük a 2 km-t a szállóig.
Itt ettünk. Jan thalit rendelt, én meg spenótos paneer-t (az indiai sajt – olyasmi mint a tofu). Minden finom volt, de nekem túl zsíros és erős. Hulla fáradtan estünk 9-kor az ágyba.
